Van a Ferenciek terén, a Jégbüfé oldalában egy kis ablak, mögüle gofrit árusítanak. Gyakran, mostanában inkább hétköznaponként, egy idősebb, egyenes hátú úr szolgálja ki az ügyfeleket, tiszta, fehér ruhában, gyorsan és pedánsan, mégis, a sietség minden látható jele nélkül. Mikor arra járok, sohasem hagyom ki, hogy vásároljak gofrit, noha nem különösebben szeretem. Viszont szeretem nézni azt a tökéletesen összehangolt koreográfiát, melyben minden mozdulatnak helye és ideje van, melyben egyetlen pillanat és egyetlen csepp étel nem mehet pocsékba, és ez felszabadítólag hat rám.
A rend és megbízhatóság, az elégedettség érzetét kelti bennünk, ha azzal találkozunk, hogy valamely szolgáltató vagy iparos jól végzi a dolgát, ha a kőműves hibátlanul rakja le a padlólapokat, és tisztán adja át a munkaterületet, ha a megsarkalt cipőről nem esik le az új sarok, ha az étteremben nem tévesztik el a köretet, ha a piacon nem felejtenek el visszaadni. Mindennek kétségtelenül van erkölcsi vonatkozása. De van más is, ez a hozzáértés. Ráadásul a kettő összefügg. Ha nekem kéne rajzolnom egy lovat, pedig nem tudok rajzolni, biztosan nem erőlködnék nagyon, hiszen úgyse lesz olyan a végeredmény, amire büszke lehetnék. Ilyen esetben a cél az elfogadható vagy elfogadtatható minimum. És ez nagyon szerény eredmény.
A lépten-nyomon tapasztalható hozzáértés hiánya sokszorosan kódolva van a mai magyar közoktatásban és foglakoztatáspolitikában, de még a szociális ellátó rendszerekben és az állami beruházások, közintézmények és hivatalok működtetésében is. És ez hozzájárul a társadalmi szinten is kimutatható rossz közérzethez. Meg a magas és egyre növekvő munkanélküliséghez. Meg a rossz közegészségügyi állapotokhoz. Meg az elhanyagolható mértékű társadalmi mobilitáshoz. A romló demográfiai mutatókhoz.
Ezen állapotért egyértelműen felelőssé tehető az elmúlt húsz év (meg persze az azt megelőző 45 év) oktatáspolitikája. A magyar gazdaság minden területén hiány van szakképzett munkaerőből. Pedig könnyű lenne ezen változtatni, és nem kéne hozzá 20 év, egy parlamenti ciklus bőven elég.
Azt gondolom, és hiszem, hogy minden nemzettagnak joga és kötelessége elsajátítani egy választott szakmát a közoktatás keretein belül. Enélkül nem lenne szabad kikerülnie senkinek az iskolából. Annak sem, aki utóbb a felsőoktatásba tovább tanul. Annak sem, aki a jelenlegi szabályozás szerinti iskolakötelezettségének lejártával csak nyolc általánossal rendelkezik. Mert mindenki alkalmas valamely szakma, szaktudás elsajátításra, mert a későbbi diplomások sem veszítenek vele, ha van még egy szakmájuk, mert ez előfeltétele az öngondoskodásnak és családfenntartásnak, mert nemzeti kincs, melyet megörökölünk és megörökíthetünk. Tíz éve késő lett volna, de ma már ez az utolsó pillanat, amikor még van élő képviselője olyan szakmáknak is, melyekből ma meg lehetne élni, de holnap már a legkurrensebb cikk lesz szerte Európában. És ezt az oktatási feladatot, ha eredményesen, kellő hozzáértéssel végzik el azok, akik alkalmasak rá, felszabadul vele a társadalom.
